Ha már Debrecen akkor persze buli az otthoni cimborákkal. Szombat este, frankó, szép idő, mini szoknya, jó hangulat, egy kis ital, jó zene és a törzshely. Kell ennél több? Elmentünk a haverokkal élménybeszámolót tartani, hogy kivel mi van, majd amikor kellőképpen későre járt az idő ahhoz, hogy lemenjünk Debrecen egyik legjobb klubjába és ne legyünk egyedül hát elindult a kis csapatunk. Hohoo, végre! Ha oda lemegyek a haverokkal mindig az az érzésem támad, hogy otthon vagyok. Hiába élek Pesten már évek óta, ennek azért mindig megvan a maga varázsa. Bemegyünk vagy nyolcan és még 20 embernek köszönünk és pacsizunk, hogy „hello, mi van hogy vagy”  Gondolom nem kell ecsetelni az érzést, ti is ismeritek. Határtalanul jó! 

Persze ment a zene meg a tánc, de ha hajnalig ropja az ember, mégiscsak megszomjazik. Elkeveredtem a pulthoz, kikértem a magam kis italát és lazán, szépen, finoman megtámasztottam a pultot és pihenésképpen néztem kicsi az embereket. Erre mint a Vörös-tenger megnyílik a tömeg és szinte egyenesen a pulthoz kanyarodik  az útja, kinek? Na kinek? Igen jött Zsolti, utána a haverja Gábor és Zoli. Csak lestem. Persze odajött mosolygott, beszéltünk pár szót, én meg örültem, hogy mögöttem a pult és nem esek el a lábremegéstől. Inni jöttek, aztán táncolni álltak be. Közeledett a hajnal ami a zárórát is jelenti odajött hozzám és megkérdezte, hogy akkor mikor találkozunk. Így visszagondolva, jó lenne tudni, milyen  fejet vághattam. Volt azon, mindenféle érzés egyszerre. Mivel nem csak a hétvégére mentem haza, hanem hétfőn még volt pár elintézendő ügyem és csak kedd reggel jöttem vissza, hát hétfő estét beszéltünk meg. Meglepő vagy sem, ezt rátok bízom, de a randiból nem lett semmi. Meguntam. Ennyit kínlódni egy pasin? Tovább lapozok...