Újabb hét telt el Liza nélkül. Már csak pár nap és jön haza. Mesélt a bulikról, hogy milyen isteniek, és mondta, hogy gyönyörű helyeken járnak. Svájcba egyszer én is szeretnék eljutni, gyerekkori nagy álmom. Eszterrel mi is voltunk kicsit iszogatni egyik este, ugyanis végre sikerült felvenni Liza helyére egy lányt. A munkában ugyan pótolja, de a triumvirátusba már nagyon várjuk vissza a kis tekergőnket. Szóval Eszterrel elmentünk kicsit munka után kirúgni a hámból. Bár éreztük, hogy nem kéne, mert a másnap nem lesz egyszerű, de elmentünk táncolni is. Na ez az az érzés, amikor átesel a holtpontodon. Fél napos műszak után amikor asztalok között szaladgálsz még elmész táncolni. :) Minden esetre nagyon jól éreztük magunkat, de másnap nagyjából lábra sem bírtunk állni. Szinte csak vánszorogtunk az étteremben. Niki meg mondta a magáét, ha így meg úgy.....  túl fáradt voltam ahhoz, hogy megmondjam neki, hogy Liza helyére is alig talált valakit, a törzsvendégek meg kifejezetten miattunk járnak ide, úgyhogy nem igazán érzem a súlyát ennek a kirúgással való fenyegetőzésnek.

Az mindenesetre letisztázódott bennem és Eszterben is, hogy ennyi ebből épp elég volt. Jó volt szép volt, de elég volt. Valami más után kéne nézni, mert nem akarunk egész életünkben asztalok között rohangálni, és „Nikiknek ugrálni”. Egyre égetőbb, hogy újra összeüljön a triumvirátus és kitaláljuk mi legyen az ötletünkkel. De persze mindezt csak a vizsgaidőszak után. És addig is meg kell élni valamiből. Liza már így is kérte, hogy gyűjtsük neki össze az étteremben az elmúlt három hétből az újságokat, amikben van álláshirdetés, mert ha hazajön kénytelen lesz pályázni. Ha bele is vágunk az ötletünk megvalósításába, addig is meg kell élni valamiből ameddig be nem indul.