A következő napokban folytattuk a jövés-menést, kajálós helyek között. Egyszerűen muszáj volt, mert bár jól haladunk, még mindig lassan, ahhoz képest, hogy lassan be akartuk indítani a céget. Laci szólt, hogy lassan kész a weblap próba verziója, a baj csak ott volt, hogy a Liza manója, aminek a melójával vért izzadt napokig nem volt oké a weblapra. Át kellett az egészet dolgozni, én alig értem, hogy miért, mert nem vagyok túl nagy spíler az ilyen dolgokban, de Lizát a sírógörcs kerülgette, amikor ez kiderült. Aztán persze az éttermekben is belebotlottunk egy-két baromba. Az egyik helyen egy gusztustalan, szinte már hömpölyögve közlekedő szőrös, büdös és izzadt zsírpaca, semmi mással nem tudott foglalkozni csak azzal, hogy akkor hogyan is kellene előadnia magát, hogy engem és Lizát egyszerre fektessen végig az asztalán. Undorító volt, már maga ahogy előadta, hogy ő mekkora ász, plusz tényleg már-már folyt a nyála is, úgyhogy Lizussal émelyegve de elrohantunk, mielőtt ki nem tört volna belőlem az üvöltés. Aztán másnap egy indiai helyen voltunk. Az előző indiai étteremben nagyon jól összehaverkodtunk a tulajjal és az üzletvezetővel. Komolyan ők voltak hálásak, hogy megkerestük őket, és nem hagyjuk ki a kifőzdéjüket egy ilyen lehetőségből. Most meg megtaláltuk a másik végletet. A pacák és a fia már félig magyarul félig angolul megfűszerezve valami ismeretlen nyelvvel arról beszéltek mennyit kapnának értünk „otthon”. A több napos „kajatortúra” után már olyan szinten voltam dühös és fáradt az ilyen szövegek miatt, hogy előjött belőlem a mérhetetlen cinizmus, kiosztottam őket és eljöttünk. Este kimerülve dőltem el a Tv előtt. Csak bámultam magam elé, és nem tudtam mi zavar. Haladnak a dolgaim, ha a manós dolgot is helyre tudja hozni Tamás és Laci, akkor lassan beindul a próbaverzió. Agyaltam és tisztogattam a gondolataim. Aztán derült égből ismertem fel az érzést, ami igazán zavar... Paolo....napok  óta nem is hallottam róla.