Végre, végre, végre, végre! Minden alakulni látszik. Liza hazajött, úgyhogy este tartottunk is egy kis összeröffenést, hogy meséljen az útról, meg mutassa meg a képeket amiket csinált. Nem mondom tényleg gyönyörű helyeken járt. Mondtuk is, hogy egyszer jó lenne együtt is visszamenni főleg Svájcba. Jajj, nagyon édes volt hozott Eszternek meg nekem is csokit. Isteni finom. Ezzel szerintem maximum a belga csoki, tud versenyezni.

Megnyugodott a kis lelkem, hogy újra összeültünk hárman csacsogni. Sikerültek az első vizsgáim és a hétvégén végre sikerült hazajutnom.  Alapvetően egy barátnőm esküvőjére mentem haza. El sem hiszem, hogy Laura férjez ment. Nagyon jó volt látni. Már 8 éve együtt vannak a (most már) férjével és nagyon boldogok. Ami kicsit meglepetésszerű volt, hogy szokás szerint bohóckodtam az egyik haverommal amikor Laura dobta a csokrát. Egy tömegre való csaj ugrált érte, de én nem foglalkoztam vele, mert minek is, ha singli vagyok. Erre nem fejen talált vele? Dehogynem. Azt sem tudtam sírjak-e vagy nevessek, mert a következő pár órában az egész násznép végig kérdezte, hogy „és mondd kedves Mírácska, legalább van valakid?” Persze én ezen is csak nevettem. Alapvetően a buli fergeteges volt, így véletlenül sem bántam meg egyetlen percét sem. Úgyhogy boldog voltam, hogy végre hazajutottam.

A kutyáim már rettenetesen hiányoztak, de itt a fővárosban nem hiszem, hogy egyhamar lenne kertes házam. Főleg nem alkalmazottként. Minden esetre feltöltődtem a hétvégén, bár Zsoltival az esküvő miatt nem sikerült összefutnom. Sebaj majd legközelebb. Hiába egy pizzáért kell Pesten éjjel rohangásznom ha látni akarom. Ez az én formám. :) De most úgy érzem egyébként, hogy minden sínen van és a tavasz is beköszöntött végre. Érzem, hogy jó lesz ez az év.