Visszatérésünk után alig vártam, hogy hazaessek, lezuhanyozzak és a saját ágyamba feküdjek végre. Felvánszorogtam a ház lépcsőjén, benyitottam a lakásba, a folyosónk közepére ledobáltam a cuccaimat és este nyolckor már az igazak álmát aludtam.

 Egy óra múlva azonban a telefonomra riadtam fel. Soha nem szoktam kikapcsolni, de ha alszok, lenémítom. Most viszont annyira fáradt voltam, hogy ez teljesen kiment a fejemből. Képzelhetitek, már mélyen aludtam, amikor maximum hangerőn elkezdett tombolni. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. A nagy ijedtségtől összerezzentem, aminek az lett a következménye, hogy teljes erőből belevágtam a fejem az ágy melletti éjjeliszekrénybe.

 Kivonszoltam magam a folyosóra, hogy a kinti tükörben megnézzem a sérülésemet, de sikerült az otthagyott táskáimba belerúgni egy fájdalmasat. Ez az én formám, képes vagyok a négy fal között is teljesen összetörni magamat.

 Leültem a konyhába, töltöttem egy kis üdítőt, amikor újra elkezdett csörögni a telefonom. Ismeretlen telefonszám a kijelzőn. Hát ez biztos fontos akkor, de reméltem nincs vészhelyzet vagy ilyesmi, köszönöm szépen, nekem mára már bőven elég volt az izgalmakból.

 Nem akartam elhinni, a srác volt az, aki a búcsú bulimon a zenét csinálta. Mondta, hogy, azért telefonál, mert megbeszéltük, hogy egyből keres, amint visszaértem a turnéról. Mondtam, neki, hogy igazán kedves, hogy ezt ilyen precízen megjegyezte, de miért nem várta meg a holnap reggelt? Szegénykém teljesen zavarba jött, hebegett-habogott, hogy már mennyire várta, hogy hazaérjek, és bele sem gondolt, hogy én éppen az utazás fáradalmait pihenem. Bocsánatot kért, majd elbúcsúztunk egymástól, én pedig fogtam a fejem, hogy na megint milyen idiótát sikerült magamnak összehalászni.

 Visszatotyogtam az ágyamhoz, és megpróbáltam újra elaludni. Egy jó ideig nem sikerült, mert azon kattogott az agyam, hogy azért mégis milyen rendes ez a fiú. Ő itt alig várja, hogy hazaérjek és beszélhessen velem, én meg erre közlöm vele, hogy jobb lett volna, ha nem ilyenkor hív. Ejjj…